Heti harminc óra angol a szakdolgozat mellett: így fért bele

Tavasszal négy tő steviát tettem ki a teraszra, és hármat sikerült is életben tartanom szeptemberig.

A negyedik a júniusi hőségben ment tönkre, mert két napig nem voltam otthon, és a cserép délnek nézett.

Ez a növény sokkal kényesebb, mint amit a legtöbb leírás sugall. Fagyot nem visel, a hideg huzatot sem szereti, viszont ha kap napot és rendszeres, de nem sok vizet, akkor a levelei nyár közepére már használhatók.

A szárítás a lényeg. Ha az ember túl vastagon teríti szét a leveleket, penészedni kezdenek, ha viszont tűző napon szárítja, akkor keserű lesz az utóíz. Én árnyékos, huzatos helyen szoktam, papíron, három-négy napig.

A felhasználásnál is van egy tanulási görbe. Első évben a szárított levelet ledaráltam, és úgy tettem a teába, ahogy a cukrot szoktam. Ez hiba volt: a stevia sokszorosan édesebb, tehát csipetnyi mennyiséggel kell dolgozni, különben az egész ital keserű lesz. Sütni pedig egyáltalán nem lehet vele ugyanúgy, mert a cukor nemcsak édesít, hanem szerkezetet is ad a tésztának.

A második évem óta van egy füzetem, amibe felírom, melyik tő mikor kapott vizet, mikor vágtam vissza, és milyen lett a levél íze utána.

Nem tudományos munka. Csak annyi, hogy a következő szezonban ne ugyanazt a hibát kövessem el.

Idén ez a füzet mentette meg a szeptemberemet, mert két tövet sikerült úgy áttelelésre előkészíteni, hogy nem kellett rájuk külön időt szánnom.

Erre az időbeosztásra ugyanis nagy szükségem volt, mert az őszöm egészen másról szólt.

Utolsó éves vagyok, jön a szakdolgozat, és a diplomám egyetlen hiányzó feltétele a középfokú angol. Nyáron jött a levél a pontos dátummal, és onnantól minden hét számított.

Ezzel a helyzettel mentem oda egy ismerősömhöz, aki élelmiszermérnökként dolgozik, és akitől korábban a szárítás páratartalmáról kérdezősködtem. Ő pár éve pontosan ugyanígy állt, csak nála munkahelyi elvárás volt a papír.

Azt mondta, ne csoportos tanfolyamban gondolkodjak, mert a csoport tempója nem az én tempóm lesz. Ő a Hollywood Nyelvstúdióban tanult, és az egyéni angol nyelvtanfolyam mellett érvelt.

Elolvastam, mi a különbség. A módszerük a saját leírásuk szerint háromszor gyorsabb, mint a csoportos vagy a kiscsoportos oktatás, és ennek nem valami trükk az oka, hanem az arány: az óráknak nagyjából a húsz százaléka elmélet, a nyolcvan százaléka gyakorlás.

Nálam ez volt a hiányzó láncszem. A nyelvtant tizenkét év alatt megtanultam, csak sosem használtam.

Elmentem hozzájuk egyszer kipróbálni, ami nem került semmibe. Felmérték, hol tartok, és nem évfolyamszinttel jöttek, hanem egy számmal: ennyi óra kell nekem a középfokig.

Ott döntöttem el, hogy az egyéni angol nyelvtanfolyam lesz az, amibe belevágok, mert így nem attól függ a haladásom, hogy a csoport másik tizenhárom tagja hol tart.

A tempót magam választottam meg. Van, aki hetente harminc órát tesz bele, és három hónap alatt fut neki a középfoknak. Nálam ez a szakdolgozat mellett irreális lett volna, ezért lassabb ütemet vettem, több hónapra elosztva.

A lényeg viszont ugyanaz maradt: nincs kötelező otthoni tanulás, mert a gyakorlásra a stúdióban kerül sor, tanár mellett.

A Hollywood Nyelvstúdióban emiatt nem a lelkesedésemen múlik a haladás. Ha egy héten csak kétszer jutok be, akkor lassabban megyek, de nem esem vissza, mert nem otthon rögzül rosszul valami, amit aztán később ki kell javítani.

Ez nekem gyakorlati kérdés volt, nem kényelmi. Ha esténként még angolozni is kellett volna, akkor vagy a szakdolgozat, vagy a teraszon álló cserepek maradtak volna magukra.

Így viszont mindkettő megvan. Az áttelelésre előkészített két tő most a lépcsőházi ablaknál áll, a füzetbe bekerült az idei szárítási idő, a nyelvvizsga pedig már nem egy homályos „majd valamikor”, hanem egy dátum a naptáramban.

A dátumot a Hollywood Nyelvstúdióban tett első felmérés után írtam be, és azóta nem kellett arrébb tolnom.